És mégis mozog a Föld

Rögtön az első bejegyzésem ezen a blogon (az indítást leszámítva) az elidegenedés problémáját karcolgatta. Szaknyelven inkább az anómia kifejezést használjuk, de úgyis a jelentés a lényeg: ez az az érzés, amikor úgy látod, hogy az általános céljaid (munka, család, kutya, ház fehér kerítéssel) nem érhetőek el a rendelkezésedre álló (legális) eszközökkel. Ez az állapot egyébként a depresszió melegágya.

Elidegenedés

A téma úgy merült fel, hogy tudomásomra jutott, mennyi felnőtt, pontosabban szülő húzódik vissza a kis csigaházába, azaz fordul el a valódi világtól a virtuális világ felé. Változó, hogy mennyi infóm van magáról a szóban forgó egyénről, de a beszámolókat könnyű elhelyezni egy elméleti keretben. Kopp Mária és munkatársai 2009-es felmérése alapján kicsiny hazánk az anómia szempontjából igen előkelő helyet foglal el, azt hiszem, csak az ukránok előztek meg minket a "tele van a hócipőm", "úgyse fog ez menni", "hagyjuk a francba az egészet", "na most megpiszkálom a mérőórát, és majd én is privatizálok" attitűdök szempontjából. A biztonság kedvéért azért lent lehivatkozom ezt a munkát, ha valaki utána szeretne nézni. 2009 persze a forradalom előtti év volt, és hát mindig a hajnal előtt legsötétebb az éjszaka, meg minden, de nem tűnt fel, hogy azóta változás történt volna (mondjuk szerintem ez évtizedek, és nem évek kérdése), úgyhogy a mért adatokat személy szerint most is érvényesnek tekintem. Az olvasottak alapján tehát elidegenedett, kiégett embereknek képzeltem el a kérdéses szülőket.

Asszociáció: adóbevallás

Nem azt akarom mondani, hogy az elidegenedő ember elhanyagolja a családját, vagy feltétlen valami durva lázadást talál ki magának (bár ez is lehetséges). Simán lehet, sőt inkább valószínű, hogy teljesen gondos szülő, megbízható dolgozó, rendes szomszéd, megfontolt szavazó, szóval eljátssza ő a szerepeit tisztességesen. Csak már ő sem tudja, hogy minek. Kiüresedett az egész, nem hisz benne, hogy a fő tevékenységeivel megvalósíthatja önmagát. Hajt, hajt, de nem reméli, hogy tényleg jobb lesz ettől bármi, csak próbál a víz felszínén maradni. 

Érezhető, hogy elsősorban a munkára gondolok, mivel a tanulmányaim szerint a legtöbben a foglalkozáson keresztül próbálkoznak kihozni magukból a legtöbbet, és azzá válni, akivé szerintük válniuk kell. Ezen kívül számomra elég aktuális is a téma, hiszen éppen próbálgatom a szárnyaim a munkaerőpiacon, ha egy mód van rá, a diplomám felhasználásával. Őszintén szólva én elég jól jártam, legalábbis a környezetem tapasztalatai alapján. Valahogy megértem, hogy mostanában ilyen sokaknak megy el a kedve az országtól. Bemész a felsőoktatásba, tegyük fel, hogy ingyen - nekünk legalábbis még nem kellett fizetni a könyveken, meg a TO-csekkeken kívül -, ott aztán mutatnak egy csomó érdekes, izgalmas, időnként még hasznosnak is tűnő dolgot, majd belépsz a munkaerőpiacra, és szembenézel azzal, hogy ezeket mind nem csinálhatod. Nem szükséges fejleszteni, jobbra törni. Vagy csináld, ha akarod, de nincs rá erőforrás. Ellenben annál fontosabb az adminisztráció, aminek általában nincs gyakorlati haszna, viszont a tényleges munkaidődből megy. A továbbképzést oldd meg magad. Mondom, én szerencsés vagyok, kicsit szabadabb a mozgásterem - de úgy általánosságban azt hallom a volt évfolyamtársaktól, hogy gyakran ütköznek falakba. Állandóan a fausti alkun gondolkozik az ember: feladja a hivatását, hogy tisztes megélhetésért kulimunkát csináljon egy multinál? Hagyja magára az országot, hogy külföldön úgy élhessen, ahogy pár éve még hitte, hogy itthon is lehet? Nem az a lényeg, hogy nem telik nagyképernyős tévére, még csak nem is kizárólag megélhetési problémák vannak a fókuszban, inkább az az érzés, hogy a munkádnak tulajdonképpen nem érzed az értékét. Nem érzed, hogy jobb lett attól a világ, hogy küzdöttél egy tudásért, és most megpróbálod használni - inkább csak jutott neked is egy állás (amibe tíz körömmel kapaszkodsz), mert jobb, ha adót fizetsz, mint hogy segélyből élsz. Na ez az anómia az én világomban.

És mégis mozog a Föld

Ebbe az érzésbe nem nehéz belesüppedni, a felmérés alapján a honfitársak jó részének sikerült is. Ahogy visszatekintek rövidke életemre, úgy látom, hogy először az iskolában találkoztam vele. Bementem, foglalkoztam olyan dolgokkal, amelyek többsége egyáltalán nem érdekelt, mert az adott társadalmi szerepem szerint nekem az volt a dolgom, hogy ezt csináljam. Senki sem várta el tőlem, hogy ezen keresztül valósítsam meg magam, csak legyen meg a kötelező, és kész. Valamikor akkoriban kezdtem el először gondolkodni a szabadság témáján. Egy tizen-x éves ember szintjén úgy éreztem, hogy elnyomnak, főleg azért, mert tudtam volna alternatívát: volt értelmes, alkotói jellegű hobbim, amivel utólag nézve is többet fejlődtem, mint a padban. Tudatosan nem jutottam el akkoriban arra a felismerésre, hogy igazából ennél szabadabb nem lehetnék, és nem is leszek sosem. A társadalom ugyanis nem a teljes életemet, személyiségemet követelte tőlem. Senki sem várta, hogy szívvel-lélekkel, mélyen elkötelezetten tanuljak. Ehhez jogom van és volt, de nem kötelező élni vele. Nem kötelező ott és úgy megvalósítanom magam, ahogy a szabvány-életben működnek a dolgok, csak adjam mag a császárnak, ami az övé, aztán mindenki békén hagy. Valahogy ráéreztem erre, és mire otthagytam a sulit, már egy csomó komoly elfoglaltságban próbáltam ki magam. Emiatt a tanulás is differenciáltabbá vált: valahol letudtam a kötelezőt, a kedvenc tantárgyaimat viszont komolyan vettem, még akkor is bent voltam az órákon, ha a doki megszánt, és írt nekem egy igazolást iskolaundoritisz miatt. 

Mit csinálsz? (...) Nem úgy értem, mit csinálsz pénzért,
hanem úgy, hogy mit csinálsz a világért?
(forrás: innermichael.com /igazából Google/)

Szerintem az elidegenedés egyik forrása, hogy úgy dolgozunk, élünk, ahogy anno én bementem az iskolába. Jelen vagyunk, mert kell, megtesszük, amit  kell, de nincs íze az egésznek. Ez valahogy óhatatlanul kialakul, hiszen klinikai tesztek is igazolják (már amikor hozzáférnek ilyen témához a mosóporok hatékonysága mellett), hogy a külső motiváció (elvégzek valamit valamilyen jutalom érdekében) kevésbé tudja hajtani az embert, mint a belső (elvégzek valamit, mert ez a valami önmagában jutalmaz). Persze, az ember pénzért dolgozik. Én is. Ha a fizetésem alapján lövöm be a munkám értékét, az anómia garantált. Ha a hivatásomat a ténylegesen elvégzett feladataimmal és a visszacsatolásokkal próbálom azonosítani, az anómia garantált (jó tanács: akinek szüksége van az azonnali megerősítésekre, ne nagyon akarjon pszichológus vagy tanár lenni, mert lassabban jönnek a sikerek, mint a négyes metró...). Mégis, hogyan gyarapodhatnék abból, amit szeretek csinálni, de per pillanat nem sok befektetett energia térül meg?

Egyszerű. Nem csak a dolgozói életszerepben bontogatom a vitorlám, hanem a szabadidősben is, mint anno, az iskolában. Az a különbség, hogy itt nem anyagi, hanem lelki (elismerés, sikerélmény, büszkeség, hogy tettem valamit másokért) javakért dolgozom. Senki nem mondta, hogy kizárólag a munkahelyen valósíthatom meg magam. Lehetőségem van rá, hogy valami fontos dolgot vigyek végbe a szabadidőmben is, ha előbbre való nekem az ügy fontossága, mint a konkrét haszna. Van egy srác, aki interjúalany volt a szakdogámhoz. Művész, ezt is tanulja, emellett is kötelezte el magát. Tisztában van vele, hogy nem épp a biztos megélhetés mellett tört lándzsát, de nem aggódik emiatt: nem muszáj főállású művésznek lennie. Eléggé felnézek rá amiatt, amit mondott: így vagy úgy, de alkotni fog, ami meg a pénzt illeti, neki nem büdös a munka, eddig mindig talált magának megélhetést. Nem hiszem, hogy szét tudnám úgy választani a munkám és a hivatásom, mint ő, de valamennyi energiát én is mindig elkülönítek, hogy a pénzen és néhány alapszolgáltatáson kívül valami más értéket is létre tudjak hozni, és azt érezzem: "volt értelme". Sokan vannak még így ezzel, szerencsére, és összedobva az energiáinkat kiderült, egészen kis költségvetéssel egészen nagy dolgokat össze lehet hozni, ha valaki ki tud mászni az elidegenedés fásultságából. Csak hogy konkrétumokról is írjak, itt egy rövid lista azokról a projektekről, amikben az elmúlt években részt vettem, és szerintem előbbre vitték az embernemet:

1. Pszinapszis és Völgy
   
   Az egyetemi éveim talán legnagyobb volumenű vállalkozása, amiben részt vettem. Az előbbi egy pszichológiai ismeretterjesztő fesztivál, a legnagyobb a térségben, amit hallgatók szerveznek. Pénzt senki nem kap érte, viszont hihetetlen sikerélmény, hogy egy ekkora, nemzetközi színvonalú rendezvényt össze tudunk hozni, miközben megismerjük a jelenlegi és a jövőbeli szakembereket, meg önmagunkat, ahogy ilyen komoly felelősséget vállalunk. A Völgy hasonló jellegű volt, csak kisebb, mivel az egy nyári egyetem.
2. ELTE Kortárssegítő
   
   Egy önkéntesekből álló csoport, amely komoly felelősséget vállalva pszichológiai szolgáltatást nyújt az ELTE hallgatóinak, illetve ismeretterjesztő, közösségi, önfejlesztői funkciója is van. Azt hiszem, közöttük tanultam meg, hogy mit is jelent pszichológusként dolgozni. 
3. Ars Ensis
   
   Ez egy történelmi vívással foglalkozó non-profit egyesület. Itt vívok már pár éve. Az egyetem után már nem nagyon vettem részt az ottani önkéntes munkákban, úgyhogy itt vettem a vállamra plusz feladatokat, jelenleg oktatok náluk. Próbálom meghálálni, amit tőlük kaptam, mivel a vívást időnként pszichoterápiának szoktam használni. Jó közösség, ad némi testi-lelki erőt, meg ami nem elhanyagolható, történelmi ismereteket is.
4. Az Erő Útjai
   
   Ez egy kicsit kakukktojás, mivel nem mutatható fel közvetlen értéke. Egy szerepjátékfórum, ahol elég sokáig voltam vezetőszerepben. Játék, az igaz, de sok kreativitást és fantáziát igényel, és tény, hogy néhány srác nálunk tanult meg rendesen írni és olvasni. Valahogy mindig is inspirált, szakmai értelemben is, és úgy láttam, hogy másoknak is sikerült kibontaniuk a tehetségüket.

Nem állítom, hogy az ilyen hobbik a legjobb módjai az önfejlesztésnek és az önmegvalósításnak, de abban biztos vagyok, hogy sokat hozzátesznek az élethez, és valahogy a világot is jobbá teszik. Egy csomó ilyen kis lehetőség van. Nem hiszem, hogy értelmes dolog politikusoktól meg egyéb guruktól várni a javulást - ez a mi világunk, a mi életünk, nekünk kell jobbá tenni, például azzal, hogy a kötelezőnél egy kicsit több energiát feccölünk bele.

A fent hivatkozott irodalom:

Kopp M., Skrabski Á. (2009) Magyar lelkiállapot az ezredforduló után. Távlatok, 86, 32-52