2014. január 12., vasárnap

Ments meg

Ebben a bejegyzésben lényegében két történetről van szó. Az egyikkel már évek óta ismerkedem, és a napokban fogalmazódott meg bennem, hogy "újra és újra olvasom ugyanazt a könyvet". A másik történet egy filmsorozat, ami érzésem szerint igencsak hasonlít a megfigyeléseimhez, habár csak másodkézből kapott információkra alapozok, mivel az ügybe fektetett eltökéltségem elégtelen volt ahhoz, hogy komolyabban megismerjem.
Közös pont az érzelmi zsarolás, szélsőséges szenvedélyesség, felelőtlenség, színpadiasság. Mindkét történetnek van folytatása, attól tartok, több is, mint kellene.
Oké, befejezem a ködösítést: elkezdem boncolgatni az önsebzés kérdéskörét, amely olyan kiterjedt, hogy várhatóan további bejegyzésekben is írok róla. Főleg azért szeletelem fel így a témát, mert a tapasztalataim szerint elég változatos populációval van dolgunk, s ami igaz az egyik esetben, az a másikban egyáltalán nem. Most az a típusú önsebzés jön, amelynek - úgy tűnik - van némi társas előnye.

Aki farkast kiált

Ha szarkazmussal tekintünk ezekre az esetekre, akkor van egy sajátos humora annak, hogy meddig képesek elmenni az emberek, és mennyire könnyű beugrani nekik, vagy mennyire felsülnek. Néha olyan banális az egész. Ha viszont beleéljük magunkat a szereplők helyzetébe, akkor a történet inkább tragikus.
Előzetesként feleleveníteném két korábbi írásomat, mert úgy érzem, hogy témába vágnak, és ezeket felidézve könnyebb megérteni, hogy nem valamilyen elszigetelt dologról van szó. Azt még nem tudom eldönteni, hogy az összefüggések mennyire erősek, feltehetően ez esetenként különböző.

Történetek egy kaptafára: Star Wars és Harry Potter
Az egyik (Tőlünk féltett anyád) arról szól, hogy egyes - a szakma szerint zavartnak vélt - személyiségstílusok gyakorlatilag arra szakosodnak, hogy nem feltétlen etikus manipulációk segítségével dróton rángassák a környezetüket, különösen azokat, akik törődnek velük. Ilyen manipuláció a közismert meséből a pásztorfiú megoldása is: szerette volna, hogy figyelnek rá, és ezt úgy oldotta meg, hogy kihasználta az emberek félelmeit, és farkast kiáltott. A mese egyébként nem csak a manipulációról szólhatna, hanem arról is, hogyan kell kioltani egy kondicionált (tudod, Pavlov és a kutyái) reakciót - a történetben azt, hogy vészjelzésre az emberek a bajbajutott segítségére sietnek (én egyébként ezért nem bírom a kandi-kamerát). Hogy a pásztorfiú személyiségzavaros volt-e, érdekes kérdés, de mindenesetre hosszútávon sikerült ugyanolyan agressziót (csak most passzívat) kiváltania a falusiakból, mint egy személyiségzavarosnak (mert ez a szó azért mégiscsak stigmatizáló).
Egy másik bejegyzés (Kegyelemdöfés) az iskolai felvételikről szólt, többek közt arról a helyzetről, amikor olyan döntést kell hoznod, ami befolyásolja valaki sorsát, és ez a valaki a rendelkezésére álló etikus és etikátlan eszközöket bevetve igyekszik meggyőzni téged, hogy úgy dönts, ahogy ő szeretné. A hasonlatnál maradva, hallod, hogy "farkas, farkas!", és elég jól megalapozott gyanúd van rá, hogy a farkas igazából nem jön. De nem tudhatod biztosan. Mikor alszik ki az a (kondicionált?) reflex-szerűen előtörő motiváció benned, hogy segíts? Vállalod-e a morális felelősséget, hogy megleckéztesd a pásztorgyereket, habár lehet, hogy ezúttal nem csalt?
Ez a farkaskiáltós játszma zajlik le egy csomó esetben, amikor "véletlenül" kiderül, hogy valaki például pengékkel vagdossa magát.

Elég tapasztalatlan voltam még, amikor egy kliensem felvágta az ereit. Alkalomról-alkalomra magyarázta, hogy mennyire közel került a halálhoz, és mennyire nehéz volt meggondolnia magát. Én meg növekvő kétségbeeséssel kerestem valami megoldást. Egy tapasztaltabb, sokatlátott pszichológus végighallgatta az esetet, majd kedvesen, mint amikor a szülő rámutat, hogy gyermeke milyen csacsiságot mond, a következőt kérdezte: "Bálint, mennyi vér is van az emberi szervezetben?" Nos, az efféle információkat én mindig is a könyvekben tartottam, de egy pillanat alatt rájöttem, hogy az a mennyiség már vagy háromszor kifolyt az illetőből. "Bálint, ez az ember magának lesz öngyilkos" - segített értelmezni a helyzetet mentorom. Végülis a történet jól végződött, került bele csattanó is, lehet anekdotázni, hogy mennyire beugrottam. Másfelől képzeljük bele magunkat a kliens helyébe: vajon mennyire szenved az, aki azt hiszi, hogy öngyilkossági kísérletekkel tudja csak magára vonni valakinek a figyelmét? Hogyan működhetnek az emberi kapcsolatok valakinél, aki az érzelmi bevonódásomat csak akkor látja, ha már konkrétan az életéért aggódok?
Ebben a sztoriban az volt a tanulság, hogy az öngyilkossági kísérlet vagy önsebzés nem feltétlenül azért történik, mert valaki már nem bírja tovább. A történet főhősénél baromi sok életeseményre tudtam gondolni, amikor a miértek jártak a fejemben. Eszembe se jutott, hogy a háttérben nem ezek állnak, hanem a kapcsolatunk.

Akiknek már hiába kiáltanak farkast:
"Azt kívánom, hogy a pázsitom emós
legyen. Akkor levágná magát."
Épp ezért könnyebb komolyan venni az iskolai önsebzéseket is, minden különbség ellenére. Ezek többségénél nincs annyi trauma a háttérben, sőt, jellemzően egy se. Némelyik alany ráadásul az emo-stílus stílus híve, s mint köztudott, ennek rituáléi közé tartozik a falcolás. Mondhatnánk tehát, hogy ez valami hülyeség, amit a zenekaroktól vett át a gyerek, mint a jellegzetes hajviseletet, ruházatot, és a kötelező depresszív tüneteket is. Így azért elég nehéz úgy értelmezni a jeleket, hogy valami nagy baj van készülőben, legalábbis a többség úgy reagál ezekre a gyerekekre, mint a falusiak az állandóan farkast kiáltó pásztorfiúra. Hogy finoman fogalmazzak...

Szerintem téves interpretáció az, hogy "csak a figyelmet akarják felhívni magukra, valójában nincs is bajuk". Az lehet, hogy nincsenek objektíve észlelhető bajai valakinek, akit anyu-apu körbeugrál, jólétben él, és a suli legnépszerűbb gyereke. Első ránézésre. Másodikra triviális a megoldás: az a baja, hogy ennek ellenére sem érzi magát biztonságban, és úgy érzi, hogy állandóan készültségben kell tartania a környezetét ahhoz, hogy ne veszítse el. Azért ezzel már elmegy az ember pszichológushoz, nem?

Szóval adott valaki, aki sehogy se érzi, hogy ő értékes, fontos személy. Kivéve akkor, amikor látja mások arcán az ijedtséget, amikor felmerül, hogy őt amúgy el is lehet veszíteni. Hogy ő komoly bajban van, és meg kell menteni. Na jó, de kinek produkálja magát? Mit akar elérni? Pár ötletem azért van erről:
  • Szülők: Elképzelhető, hogy valami gond van a családdal, és a gyerek így akarja felrázni a többieket (a családterapeuták szerint ez gyakori). Az is lehet, hogy a nevelésébe szól bele így, azt üzenvén, hogy "megtilthatsz nekem dolgokat, megbüntethetsz a rossz jegyért, de attól én ideges leszek, és azt csak így tudom levezetni". Vagy valami gond van a kötődéssel, és ha a szülők neheztelnek valami miatt, akkor azt érzi, hogy nem szeretik. Ha viszont remegve szorítják őt magukhoz, miközben azt suttogják, "úgy megijedtem, hogy valami bajod lesz", nos, akkor mégiscsak szeretik, és nem mellesleg vissza lehet kerülni a gyámoltalan kisgyerek szerepbe (regresszió, úgy, mint a drognál)...
  • Tanárok: Ők azért lényegesek, mert bár nevelik őt, de a kapcsolatotokban meghatározó a teljesítmény. Egy kevésbé fejlett érzelmi intelligenciájú ember (öööö, hát ez a tanár is lehet) nehezen tesz különbséget aközött, hogy a teljesítményére vagy a személyére kap visszajelzést, amikor beírják az érdemjegyet. Épp ezért egy rossz jegyet agresszióként is meg lehet élni. Tipikus védekezés (még az állatvilágban is), hogy gyengének tettetjük magunkat, ami sokszor leállítja a másikat. Ennek szellemében véletlenül elővillan egy-két vágás, ami szinte sikít, hogy "szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának"... A felelés elmarad.
  • Pszichológus: Ebben a szakmában vannak szabályok. Először is: ez egy szakma. Bár megoszthatja a problémáit a bácsival, bár rengeteg figyelmet kap tőle, ez nem olyan viszony, mintha a bátyjával/apjával/nagybácsival/legjobb baráttal beszélne. Például a pszichológus másoknak is megadja ezt a kitüntető figyelmet. Például nem lehet felhívni éjszaka, sőt, időpontot kell vele egyeztetni, egyes esetekben fizetni is kell neki. Ez túl személytelen. Valahogy ki kell provokálni ebből az emberből, hogy neki is szüksége legyen , abban az értelemben, mint ahogy az egyik ember kell a másiknak. Meg kell oldani, hogy többet akarjon adni, hogy ezen múljon az ő lelki jólléte. Úgyhogy tesz egy kísérletet arra, hogy befolyásolja a lelki jóllétét...
  • Barátok: Ez a szülő és pszichológus keveréke. Szülő abban az értelemben, hogy ez egy sima személyes kapcsolat szeretettel, haraggal, ítélettel, megbocsájtással, stb. A barátok megengednek maguknak olyasmit (érzelmi kitörések, kétségbeesett aggodalom), amit a pszichológus nem. Viszont az ember - ebben a korban - megengedhet magának olyasmit, amit csak a pszichológusnál mer. A szülőkkel ellentétben ugyanis ez a kapcsolat kontrollálható, választott, megszakítható, és nincs összeköttetésben semmilyen rendszerrel, ami változtatásra kényszerítene. A betyárbecsület nevében ezeket a rendszereket nem is figyelmeztetheti (tehát az illető magára marad a gonddal). Szóval hősünk azt csinál, amit akar, és azzal, hogy az önsebzéssel zsarol, másokkal is azt csináltatja, amit ő akar. Itt persze nem valami bűnözőzsenire kell gondolni, hanem valakire, aki csak így tudja megélni a kapcsolatokat. Ez mondjuk nem lep meg: a barátságokat javarészt a neten tartják karban (ld. A Mátrix rabjai c. bejegyzés), ami annyira mégsem személyes közeg, de ha személyesen találkoznak, még akkor is a mobilneten kommunikálnak (láttam már ilyet). Valahogy mégiscsak ki kell hívni a grundra a többieket... Persze, ha ez már megvan, akkor felmerül, hogy milyen rossz érzés volt a másikat "depisnek" látni. Nem is tudnak mit kezdeni ezzel a rossz érzéssel, kénytelenek ők is fizikai fájdalommá alakítani. Úgy adják körbe-körbe a szenvedést, mint más körök a jointot.

A farkasokkal táncoló

Eddig volt az első történet: az önsebző kamasz. Rájöttem, hogy ez nem feltétlenül valami felszín alatti, sötét dolog, amit fel kell kutatni az emberek életében. A nyilvánosság előtt történik az egész, és van egyfajta kultúrája is. Ez se meglepő, hisz fent már előkerültek az emók. Nos, ennél van egy szélesebb körben elfogadott történet is a fent ismertetett érzelmi manipulációra.
Onnan tudom, hogy a pszichológiára szükség van, és van jövője, hogy egy egész generáció rajong az Alkonyat sorozatért.
Bevallom, nekem nem sikerült végignézni egy részt sem (azt hiszem, nem az én műfajom), úgyhogy másodkézből kapott információk alapján dolgozom. Ezeket az infókat nagyjából összefoglalja ez a videó:

Sajnos nem tudom hasábokra osztani a felületet, pedig úgy jobban lehetne szemléltetni a párhuzamokat. Leírom, hogy mit tudok a filmről, aztán ugyanazokkal a szereplőkkel leírom az első, önsebzős történetet.

Jacob, Bella és Edward
Alkonyat: van egy lány, Bella, akinek elváltak a szülei, és ő az új lány a suliban. Nagyon tetszik neki Edward,  és úgy látszik, ez kölcsönös, össze is jönnek. Mégis, valami okból Edward elmegy, azaz nem áll rendelkezésre, nem tudja kielégíteni Bella érzelmi igényeit. Szerencsére itt van Jacob, Bella barát-zónába osztályozott barátja, aki úgy-ahogy ki tudja elégíteni Bella affiliációs (szeretet) igényeit. Jacob vonzódik is Bellához, olyannyira, hogy egészen komoly áldozatokat is hozna érte: lemond a barátairól, önmagáról. Bellának ez imponál, ezért valamennyire viszonozza az érzelmeket, kvázi csontot dob a kutyának. Bella mégsem boldog, mert ő Edwarddal akar lenni valójában, és úgy véli, hogy Edward valahogy mégiscsak tudja, mi van vele. Úgyhogy öngyilkossági kísérletekkel próbálkozik, a pásztorfiús analógiával élve mindig farkast kiált, s bár erre inkább Jacob szokott reagálni (ezt így végiggondolva, egész vicces...), meg a faterja, ő addig nem hagyja abba, amíg hőn szeretett Edwardja vissza nem tér. Jól is teszi, hogy visszajött, mert Jacobbal már alakult valami... A szerelem abban nyilvánul meg, hogy Edward megharapja Bellát, gondolom szívja a vérét is, és ezzel beavatja egy új életbe.
Hogy happy end legyen a vége, Jacob sem marad hoppon: ő lehet a pasija Bella újszülöttjének. Azt nem tudom, hogy az apának hogy lett happy end, de az biztos, hogy az idegei azért átestek némi próbatételen.

Önsebzős történet: van egy lány, Bella, akinek elváltak a szülei, és ő az új lány a suliban. Nagyon tetszik neki Edward,  és úgy látszik, ez kölcsönös, össze is jönnek. Edward azonban túl fiatal és jóképű ahhoz, hogy elkötelezze magát egy komoly kapcsolat mellett: kell a haver, buli, más csajok... A kapcsolat tehát megszakad, de mégis minden nap találkoznak, hiszen egy suliba járnak, és a Facebook amúgy is folyamatosan közvetíti az eseményeket. Bella nagyon gyászolja a kapcsolatot, és bánatát Jacobbal osztja meg. Jacob kedves fiú, akire mindig lehet számítani, de sosem merte bevallani Bellának, hogy ő többet szeretne. Nem mintha Bella nem tudná, de hát ő nincs felkészülve egy új kapcsolatra, meg hát Jacob hülye haverjai is... De hát mégiscsak magányos, és be kell bizonyítani Edwardnak, hogy ő képes nélküle élni, úgyhogy esélyt ad Jacobnak, ha letesz némi szerelmi zálogot, és hajlandó változtatni az életén érte. Jacob mindent megtesz, de ezzel valójában csak Bella nárcisztikus igényeit elégíti ki, a szeretet iránti igényeket nem. Mert Jacob rajong, és nem szeret. És különben is, mindig az kell, ami nem lehet az övé... De hogy lehetne övé Edward? Tudja, hogy figyeli őt, csak jelezni kell neki.
És itt jön a lényeg: elterjed az osztályban és a folyosón a pletyka, hogy Bella szenved. A karján vágások jelentek meg. Mindenki megretten, kérdezik: miért? Félnek, hogy talán meg akarja magát ölni. Főleg Jacob, aki mint aktuális pasi, úgy érzi, hogy neki azért mégiscsak befolyással kellene lennie szerelme lelki állapotára. De Bella elhajt mindenkit, hiszen ők ezt nem érthetik. Csak egy ember értheti. És ez az üzenet eljut ehhez az egyetlen emberhez: Edwardhoz. Edward a depresszió ürügyén megkeresi Bellát, hogy mi a baj, segíthetne-e neki, vagy valami. Bella kitárulkozik, megosztja minden bánatát. Újra intim viszonyban vannak. Edward úgy érzi, felelős Belláért, mint a Kis Herceg a Rókáért. Szóval mindig együtt vannak. Jacob persze emiatt elég ideg, hiszen hivatalosan még nem szakítottak vele. Még szükség van rá: ő az eszköz, amivel Bella bünteti Edwardot a korábbi kivonulása miatt. Edward továbbra is úgy véli, hogy mindenki nekik szurkol (=őt utálnák, ha nem akarja a kapcsolatot), úgyhogy elhatározza, hogy ő lesz a hős szerelmes, és boldoggá teszi a kapcsolatot. Ehhez sokat kell tepernie, olyan sokat, hogy a kognitív disszonancia elmélet szellemében a végén már ő is azt hiszi, hogy szerelmes Bellába. Ha minden Bella terve szerint alakul, akkor ezt már csak a házasság után gondolja át újra. Van alternatív vége is, ami nem megy ilyen hosszútávra. Edward bevezeti Bellát egy új életbe, segít neki érzelmileg függetlenedni (ami ebben a kontextusban furán hangzik), új életet kezdeni. Ő is terápiás eszköz, mint Jacob. A valóságban az sem ritka, hogy mindkét fél sebzi magát, így mint a filmben, Edward majd szimbolikusan megsebzi Bellát. Ezzel hivatalosan is önsebzővé avatja, identitást ad neki, beavatja valamilyen underground közösségbe (Amerikában ezek a cutter clubok). Sokféle kifutása lehet, attól függ, ki játssza el Edward és Bella szerepét.
Jacob még megmentheti a méltóságát azzal, hogy "kiderül", hogy igazából nem is Bella, hanem valamelyik barátnője vagy a húga tetszett neki ennyire, és hálás Bellának, hogy rajta keresztül közelebb kerülhetett hozzá.
Hogy a szülők hogy vészelik át ezt, más kérdés. Ők úgyis csak mellékszereplők, vagy antagonisták, mert minden történetbe kell egy főgonosz...

Őstörés

Nem hiszem, hogy ezt a játszmát az Alkonyatból tanulják a fiatalok. Alighanem mindig is voltak ilyen kényszerítőzések az irodalomban és egyéb kulturális közvetítőkben. Ez egy séma.
forrás: bezzeganya.postr.hu
De minek a sémája? Sokat elmélkedtem ezen, és tutira nem vagyok még a végén. Próbálok analógiákat, szakirodalmi hivatkozásokat találni, felismerni, hogy hol láttam még ezt, és ott mi volt a megoldás. Eddig egy igazán használható ötletem van. Melyik életkorban van az, hogy az ember amiatt szorong, hogy magára hagyják? Amikor a létezése függ a környezettől? Amikor állandóan vészjelzésekkel riasztja a környezetét, hogy szüksége van rá? Ebben a korban a "farkas, farkas!" kiáltás még úgy hangzik, hogy "oááá, oááá!". Hát, ez volna az. Az első évek, az ősbizalom (a világ igazából egy jó hely, számíthatok rá, hogy kielégíthetem az szükségleteimet, és a végén majdcsak segít rajtam) kialakulása.
Első év. Pre-verbális szint. Remek. Hát mégiscsak van értelme a tudatalattival szórakozni...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése