Minden út ide vezetett #1 (Eshtar - elméleti bevezető)

Ennek a bejegyzésnek az ötlete valamikor májusban merült fel. Van nekem egy barátom, aki igen inspirálóan hat rám. Konkrétan itt a blogon is számos gondolata jelent meg: idézek tőle életvezetéssel, tanítással, harcművészettel, karácsonnyal kapcsolatban, csak nem írom le a nevét - én hülyén érezném magam legalábbis, ha idézgetnének tőlem. Tavasszal mégis adódott egy projektje, aminek kapcsán már meg tudom jelölni forrásként: már nem csak beszélgetéseken keresztül osztja meg a gondolatait, hanem könyvet is írt, Michael Walden név alatt.

Ennek apropóján megígértem, hogy írásban is rögzítem, milyen nyomot hagyott bennem a műve, és miért ajánlom másoknak is. Most, hogy megjelenik a második rész, azt hiszem, nincs már lehetőség a halogatásra!

Nem hiszem, hogy mindent le tudok majd írni, de a legfontosabbakat talán igen. Végül terjedelem szempontjából így is elértem a határokat, úgyhogy marad ez egy elméleti bevezető. Némiképp a kapcsolatunk jellege miatt is, ez a bejegyzés a gondolatok terjedéséről, fejlődéséről szól - a végén pedig röviden kapcsolódunk kicsit az Eshtar című könyvhöz is.

Know your meme

Ahhoz, hogy értsük egymást, először érdemes kicsit megismerkedni a memetika tudományával (aki bővebben akar a mémekről olvasni, annak ajánlom Mérő László Az élő pénz c. művét). A zárójelben hivatkozott műben hivatkozott Oxford English Dictionary definíciója szerint

a mém a kultúra eleme, amely genetikán kívüli eszközökkel - elsősorban utánzással - adódik át.

Ezzel az egy mondattal annyira nem gazdagodtunk még, úgyhogy érdemes egy kicsit többet átvenni a könyvben leírtakból. A mém kifejezés Richard Dawkinstól származik, akitől az "önző gén" elmélet (ill. könyv) is van, meg a legutóbbi Nightwish-album intrója és outrója.

Az "önző gén" azért lett olyan népszerű elmélet, mert feloldott pár ellentmondást Darwin evolúció-elméletével kapcsolatban. Kicsit nehéz volt összehozni az önzetlenség és önfeláldozás jelenségét a természetes szelekció elvével. Ha minden egyed a túlélésre és szaporodásra törekszik, akkor mi a nyavajáért akar valaki hőssé válni, és meghalni a többi egyedért? Mert van ilyen, és nem csak az embereknél ám! Dawkins válasza az, hogy nem az egyed szintjén zajlik a szelekció, hanem a gén szintjén. Az elmélet szerint a gén az, ami szaporodik és sokasodik, és az élőlény igazából csak egy túlélőgép, ami segíti őt ebben. Egy túlélőgép pedig ugyanúgy feláldozható, mint a politikusok strómanjai, vagy az ág, amit lemetszel, hogy a fa túlélje. Magyarán ha egy CT-1138 nevű egyed élete feláldozásával megmenthet egy egész századot, akkor a Dawkins-féle evolúciós elmélet szerint meg fogja tenni, mert így biztosítja a génjeinek fennmaradását.

' (Egy ilyen cselekedetet hősiességnek neveznénk, de ez nem lehet mém, azaz kulturálisan beágyazott, mert - ha jól értem az elméletet - CT-1138 nem szabad akaratából, hanem genetikailag meghatározott ösztönből cselekedett. Számomra ez egy pont a jungi kollektív tudattalanból kiemelkedő Hős-archetípus és az evolúció-elmélet összefüggése mellett (régebbi '56-os bejegyzés), de azért próbálok nem eltérni a tárgytól...)

Mérő könyvében van egy táblázat, amelyben összehasonlítja a gének és a mémek működését. A táblázat szerint a gén egy replikátor, aminek az a dolga, hogy viszonylag hosszú életű legyen, szaporán terjedjen, mégpedig másolódással, és viszonylag pontosan (de nem 100% pontossággal). Ezek az elvek biztosítják, hogy a gén hódítson, és képes legyen adaptálódni a környezeti kihívásokhoz, azaz megúszni a természetes szelekció következményeit. A gének élőlényekké állnak össze, amelyek segítik őket a túlélésben. Ezek az élőlények hatékonyabb kölcsönhatásba keverednek a külvilággal, mint szegény kis sérülékeny gének, szóval csak előny lehet a létezésükből. A harmadik szint az életjelenségeké, amelyeket az élőlények generálnak. Ezek elég változatosak lehetnek: sokféle módon lehet párt találni, biztonságos territóriumot szerezni, erőforrásokat begyűjteni. De ezekben az életjelenségekben azért mégis van közös: a replikációt szolgálják. Ilyen életjelenség például CT-1138 hősiessége.

Hasonló játszódik le a gondolatok szintjén is. Esetünkben a replikátor a mém, ami afféle alapegységként van jelen: önmagában még értelmes, de továbbosztani már nincs értelme, legalábbis ha replikátorként akarjuk értelmezni. Ezek a mémek ki vannak szolgáltatva az evolúció általános szabályainak, így amennyiben szaporodni és sokasodni akarnak, túlélőgépek kellenek nekik. Mérő könyvében ezek a kognitív sémák. A kognitív sémák a memória alapegységei, amelyek egyrészt tárolják, másrészt szervezik is az információt.

' valami ilyesmit tanultam az objektumorientált programozásról is, amikor sráckoromban még olyan álmokat dédelgettem, hogy a jelenleginél egy jövedelmezőbb hivatás mellett köteleződöm el.
Az emlékeink, tudásunk ilyen sémákból, pontosabban azok hálózatából állnak.

Azért érdemes rájuk amolyan élőlényként gondolni, mert jellemzi őket bizonyos mértékű "önállóság". A sémák nem kötnek kapcsolatot akárkivel, és nem fogadnak be maguk közé akárkit. Például amikor nem sikerül megjegyeznünk valamit, az a kognitív pszichológia elvei szerint úgy zajlik, hogy a rövidtávú memóriából nem tud átkerülni az adott információ - esetünkben, mém - a hosszú távú memóriába; illetve ott nem tud sokáig megmaradni; vagy úgy beilleszkedni, hogy később előhívható legyen. Ezen kívül befolyásolják a megismerést: azt vesszük észre a világból, és úgy vesszük észre, ahogy a korábbi ismereteink szerint elő vagyunk erre feszítve. Gyakorlatilag erről a folyamatról írtam a Hitelminősítés c. bejegyzés elején (már abban akartam a memetikával foglalkozni, csak nem fért bele a keretbe).

Nekem - hála a piszkos fantáziámnak - akkor volt könnyű megérteni a kognitív sémák és az élőlények között vont párhuzamot, amikor felidéztem, mit tanítottam a diákjaimnak a produktív képzeletről: már meglévő fogalmak (=sémák) alapján egy új, originális fogalom létrehozása. Magyarán ezek a sémák lelkesen párosodnak az ember fejében, ráadásul szinte minden pillanatban (az EEG kutatások eredménye szerint legalábbis az ember az egyetlen faj, aminek folyamatosan jár az agya valamin), és ezekből az aktusokból jellemzően valamilyen utód is származik.

' Disclaimer: ezt már nem mondtam a diákjaimnak. Pedig akkor lehet, jobban figyeltek volna.

Két séma, mondjuk a heavy metal és az opera találkozik, elhálják a nászt, mémeket (=géneket, ami esetünkben a hangszerelés, riffek, témák, stb.) kevernek össze, és bumm, megszületik az opera metal! Ez a séma generál egy életjelenséget, a Nightwisht. A Nightwish találkozik Richard Dawkinsszal, őt meg az evolúciós világkép sémáiról ismerjük meg.

Végül úgy alakul, hogy az opera metal és az evolúciós szemlélet is párosodnak, mert rájönnek, hogy a génjeik (mémjeik) fennmaradása és szaporodása szempontjából ez előnyös: a Nightwish olyan rétegekhez is elviszi Dawkins szavait, amelyek valószínűleg sohasem vennék kezükbe az Önző gén c. könyvet; cserébe olyan kiművelt koponyák is komolyabban veszik majd a Nightwisht, akik eddig csak polkát hallgattak.

A gondolatok, a gondolkodás, a vita, szintézis, stb. tehát azok az életjelenségek, amelyeket a kognitív sémák generálnak. Ebben az értelemben amikor beszélgetünk valamilyen érdekes dologról, elolvasunk egy könyvet, megnézünk egy filmet, meghallgatunk egy zenét, vagy megcsodálunk egy képet, analógiákat teremtünk, akkor a kognitív sémáinkat nemesítjük, mint ahogy a kutyatenyésztők is igyekeznek minél életképesebb almokat kitenyészteni.

Mérő könyvében felmerül a kérdés, hogy ki a kutya, és kinél van a póráz? Mi van, ha nem mi nemesítjük a sémáinkat, hanem azok koevolúcióban vannak velünk, így szépen a maguk tempója szerint evolválódnak, az önző mém elve szerint, mi pedig nem irányítjuk ezt a folyamatot, csak lehetővé tesszük, mert afféle szimbiotikus előnyünk származik belőle?

Magyarán, ha a mémet a génnel azonosítjuk, akkor mi nem gondolkodunk, hanem együttélünk ilyen kis absztrakt élőlényekkel, amelyek szaporodni akarnak és sokasodni, így segítenek nekünk is szaporodni és sokasodni, mert az agyunk az életterük. Hát így értjük az önállóságot.

Vajon milyen összefüggések vannak a mi életjelenségeink és a sémáink életjelenségei között?

Életjelenségek: kognitív stílus és erőszak

A fenti kutyatenésztős hasonlatról eszembe jut a túltenyésztés jelensége. Azt hiszem, ez a szó hivatalosan nincs használatban, de hétköznapokban akkor használjuk, amikor beltenyészet esetén az egyedekben felhalmozódnak azok a tulajdonságok, amelyek inkább hátráltatják a túlélést.

Sémák terén a túltenyésztés helyszíne a tengerentúlon terjedő "biztonságos tér (safe place)", legalábbis szerintem. Ha jól értettem a cikket, akkor a biztonságos tér egy olyan közeget jelent, ahol az embernek nem kell kritikáktól tartania, és "nem kell vitatkoznia, beszélhet a fájdalmáról". Ahogy olvastam a cikket, olyan embereket ismertem meg, akik nem tudnak megküzdeni azzal az érzéssel, hogy valaki másképp látja a világot, és nem akar szép békésen egy párhuzamos valóságban élni, hanem ütköztetni akarja a nézeteit. Hasonlatként azok a hibridek jutottak eszembe, amelyek nagyon szépek és csodálnivalóak, csak éppen valós körülmények között már életképtelenek.

Elsőre eszünkbe juthat erről pár érzékeny értelmiségi művészlélek ismerősünk, akikkel mindig úgy kell beszélni, mintha tojásokon lépkedne az ember. De ugyanebbe a kategóriába tartoznak azok, akik nem tudnak megbirkózni a világ változásaival (Elveszett cirkáló c. bejegyzés), és nem azért szavaznak egy konzervatív pártra, mert hisznek a régi értékek életképességében, hanem mert csak a múltban érzik magukat életképesnek (brexites bejegyzés). A kognitív stílus, illetve az identitásstílus itt a lényeg: képes-e valaki integrálni új, az eddigiekhez nem közvetlenül kapcsolódó sémákat (migráns-séma, hehe...), vagy csak a saját, biztonságos mentális közegében életképes?

Mégis, így a párosodás-hasonlat miatt már ki tudok állni a biztonságos terek mellett. Az rendben van, hogy a mémjeink mindenki örömére szaporodnak és sokasodnak, de ahogy az emberek közt is megvannak ennek a keretei, esetleg a kognitív sémák közötti szexnek is megvan a maga etikettje; itt is felmerülhet a kölcsönös beleegyezés kérdése. Azok az idős és tapasztalt bácsik miatt jutottak ez eszembe, akik hívatlanul leülnek az asztalotokhoz, amikor meghallják, hogy olyasvalamiről beszéltek, amiről nekik is van véleményük, és elkezdenek pofázni és oktatni, anélkül, hogy bárki kérdezte volna őket. A kognitív sémák szempontjából ez afféle erőszakos nemi közösülés.

"Térj meg, Ninive!"

Elsőre mondhatnánk, hogy de hát szólásszabadság van, de azért ennek is vannak korlátai, lásd a gyűlöletbeszéd esete. Mivel nem tudjuk, hogy a mémeknél vagy nálunk van-e a póráz, azt sem tudjuk, hogy milyen hatása van annak, ha mindenféle mém korlátozás nélkül terjed. Nem kell minden mémnek szaporodni, pláne nem az én fejemben. Ebből a szempontból a "biztonságos tér" amolyan városfal, ami kívültartja a random kocsmatöltelék bácsik kognitív sztyeppéiről betörő hordákat.

' ez a metafora már csak azért is bájos, mert ezek a bácsik általában nagy ősmagyarok

Persze, ez egy példa - nem a kocsmának kell biztonságos térnek lennie, és nem csak a bácsik terjesztik agresszívan a nézeteiket.

Maladaptív mémek

Ahogy vannak olyan gének, amelyek hátráltatják a túlélést, ugyanígy vannak maladaptív mémek is. A legegyszerűbb példák erre az önértékelési problémákat elősegítő "nincs semmi esélyem", "mit ér az ember, ha magyar", stb. változatok: ezek nem igazán segítik a szaporodást és a sokasodást, sőt, pszichés vagy fizikai megbetegedésekhez vezetnek. Ehhez képest vígan terjedhetnek egyik emberről a másikra: egy sérült (mondjuk nárcisztikusan sérült) ember simán lehet agresszív, és áshatja alá mások önértékelését, vagy terjesztheti a reménytelenség eszméjét is.

Pontosabban ez az eszme használhatja őt a terjeszkedésére, ez nézőpont kérdése.

Itt jön képbe a nyári terrortámadások kapcsán emlegetett Werther-effektus (Az ifjú Ahmed szenvedései c. bejegyzés), ami az öngyilkosság-mém terjedését írja le (Mérő konkrétan a Werher-effektussal vezeti le a mémek másolódását). Az elmélet szerint ha hírt kapunk az öngyilkosságról, akkor nő az esélye a mi öngyilkosságunknak, feltéve persze, ha ennek a mémnek van mihez kapcsolódnia a sémáink között, és a pszichológiai immunrendszerünk nincs éppen a helyzet magaslatán.

A Werther-effektust úgy képzelem el, mint valami vírus terjedését. A terroristás bejegyzésben tulajdonképpen arra céloztam, hogy az ellenség be tudja vetni amolyan biológiai fegyverként, hiszen az internet segítségével jól eljuttatható a célterületre. De hasonló dinamikát írtam le akkor is, amikor a Facebookon cseréltünk eszmét a Charlie Hebdo munkásságával kapcsolatban.
A média ma már bárhova eljuttat bármilyen mémet, még olyan helyre is, ahol az addig ártatlan mém elkezd gyilkos vírusként működni. Konkrétan, a vallásgyalázó karikatúrák a mi kultúránkban maximum olyan vírusok lehetnek, amelyek ellen már rég megkaptuk a védőoltást (irónia, tolerancia, szólásszabadság, stb), de más kultúrák tagjai nem, ezért ott durva tünetekkel kell számolni. Lehet, hogy nem hibáztatjuk a fehér embert azért, mert anno elvitte a megfázást az indiánoknak, akiket meg ez a bagatell betegség megtizedelt, de azért a kérdés szerintem mégiscsak jogos: ha most lenne ilyen helyzet, és tudnánk, hogy a megfázás letarolja egy másik populáció állományát, akkor tennénk óvintézkedéseket? És ha igen, akkor nem volna érdemes hasonlóan gondolkodni a mémekkel kapcsolatban?
Összegezve ezt a gondolatot: noha a mém és az ember koevolúcióban vannak, ez nem feltétlen jelenti  a Disney-filmekben látott harmóniát. Lehet ez a fejlődés olyan lefutású is, mint az immunrendszer és a vírus kapcsolata: az egyik bekeményít, a másik pedig vagy követi, vagy elpusztul.

Mémek: polgárháború

A Hitelminősítésben volt kollégámat, Sanyit idéztem meg, aki a természettudományos mémek bajnoka egy olyan világban, ahol dacára a tudományos oktatásnak, az ember nem tért meg a logikához. Az ő küzdelmével illusztrált történet arról szól, hogy az életmódunkra, egyéni és társadalmi döntéseinkre közvetlen befolyással vannak a mémek, sőt, ha a mémeket olyan életformáknak tekintjük, mint a géneket, akkor a politikai és gazdasági folyamatok lényegében a mémek élettérért folytatott harcainak leképződései. Mi csak bajnokok vagyunk ezekben a folyamatokban, mint a Trónok harcában Tyrion barátai a küzdelem általi ítéletekben.

Nem Sanyi volt az egyetlen valamire való tanár az előző munkahelyemnek. Hasonlóképp elszánt szakember Tamás, aki azért nem jött el velünk sosem sörözni (nekünk legalábbis ezt mondta), mert próbált olyan anyagot gyűjteni az óráira, amelyhez a diákok kapcsolódni is tudnak. Ő magyart tanít, de van valamilyen marketinges papírja is, talán médiával kapcsolatban is folytatott tanulmányokat, de ebben már nem vagyok biztos. Lényeg a lényeg, az információ terjedésével és a kiváltott reakcióval kapcsolatban elméleti és gyakorlati ismereti is vannak. "A jelen kor küzdelme már a médiafelületekért zajlik" - mutatott rá valamelyik beszélgetésünk során, amit - azt hiszem - abban a témában folytattunk, hogy meddig mehetnek el a politikusok anélkül, hogy kirúgnánk őket. Emlékezetem szerint ő elég pesszimista a kérdést illetőleg: ahhoz, hogy elővegyük a politikusokat, először ki kell derüljön, hogy csináltak valami disznóságot, és ez a hír kellő figyelmet kell kapjon. A beszélgetés annak kapcsán jöhetett létre, hogy a sajtószabadság témája hazánkban egy állandóan aktuális kérdés, emellett - mint Tamás kifejtette - az információs forradalom és az ezzel együtt járó piaci változások megváltoztatták a médiapiacot (annak idején olvastam erről egy cikket, de nem találtam meg, de kb. erről szól ez is). Sajnos a beszélgetés teljes tartalmára nem emlékszem már, de a lényeg talán az volt, hogy ma már bárki gyárthat hírt olcsón, olcsón el is juttathatja másokhoz - így könnyű hazugságot terjeszteni, vagy megakadályozni az igazság terjedését. Ez utóbbi már csak azért is lehetséges, mert az igazság feltárása általában komplex és drága folyamat, aminek még ha van is finanszírozottsága, nem biztos, hogy annyi olvasója van, mint a bulvárnak, amit olcsóbban (neten, kevesebb mentális erőfeszítéssel) lehet fogyasztani.

A Sanyival folytatott gazdasági válságos beszélgetésünk terminológiájával élve, a kontinens jövőjét eldöntő szabad kereskedelmi tárgyalások bármikor megshortolhatók VV Akárki macskáival.

Ennyit arról hogy az ember racionális. De hát miért is lenne, amikor a "racionális" ember is csak egy mém, mint a "becsületes", "talpraesett", és a többi? Ezek olyan mémek, amelyekben az ember megpróbálta összefoglalni, hogyan lehet adaptívan élni, jelentse ez az egyed-szintű, vagy a gén-szintű természetes szelekcióval szembeni dacot. Ezek a típusú mémek határozzák meg az életstílusunkat, így más mémeknek érdemes hozzájuk kapcsolódni, mivel növelik a túlélési esélyüket, s ezzel a gazdatest túlélési esélyét is.

Így próbálja magát egy taxis tisztességesnek feltüntetni, mert sejtése szerint a tisztességes életstílus mémje igen elterjedt, így ehhez kapcsolódva nyerhet az Uberrel szemben. Így alkotja meg a tanárokért kiálló csapat a kockás kokárdát, mivel sejtése szerint a trikolor egy olyan mém, ami szorosan kötődik az életstílusunkat meghatározó szabadság mémjéhez - ha tehát egy harmadikat is hozzácsatolnak a lánchoz, ami őket képviseli, talán jobban sikerül majd kapcsolódni másokhoz.

Mint egy bioszféra: csúcsragadozók, csordák, szimbiózis, és paraziták.

Van is egy ilyen kísérlet, amit Mérő könyvében lehet részletesebben olvasni. Egy Thomas Ray nevű biológus létrehozott egy számítógépes szimulációt az evolúciós folyamatról, amit TIERRA névre keresztelt el. Ebben a szimulációban a programoknak önmagukat kellett másolni (nem 100% pontossággal), és versengeni a memóriáért és processzor kapacitásért. A kísérletben egy virtuális ökoszisztéma alakult ki, parazitákkal, immunrendszerrel együtt. Voltak programok, amelyek egyszerűbbek voltak a többinél, ezért kevesebb kapacitás mellett is tudtak másolódni, ők el is terjedtek. Azok a programok, amelyek túl hosszúak voltak (talán túl komplexek is a hibátlan másolódáshoz?), szép lassan kiszelektálódtak (ld. fent: "túltenyésztettség").

Ezzel gyakorlatilag megvalósult Tamás borúlátó jóslata, és Sanyi (meg az oktatás, világgazdaság és a teljes emberiség) rémálma: az egyszerűbb mém jobban el tud szaporodni, a bonyolultabb kihal, akkor is, ha hosszútávon egyébként hasznos lett volna.

Azzal, hogy a híradó és a macskás videó egy élettérbe került, a híradó muszáj egyszerűbb legyen, vagy kiszelektálódik. Mint ahogy Richard Dawkinsnak is érdemes összeszűrnie a levet a Nightwish-al, ha valóban meg akarja változtatni az emberiség énképét, és nem akar szimplán valami elvont tudományos elmélet lenni.

Nekem erről - és a feljebb írt "a fehér ember elviszi a vírusait ahova csak akarja" jelenségről - a New deal kapcsán tanult "éjjeliőr állam" koncepciója jut eszembe, ami a "költséghatékony" terjeszkedés mellett figyel a "rendszerszinten helyesre" is. A barátnőm a New dealből írta az egyik szakdolgozatát, amennyit megértettem belőle, abból már rájöttem, hogy az iskolában eléggé leegyszerűsítve tanultunk erről. Úgy néz ki, most már indokolt vele is társalogni, hogy folytatni tudjam a gondolatmenetet... :D

Eshtar

Eshtar, vagy Istár eredetileg egy mezopotámiai istennő, illetve átvitt értelemben a bevezetőben beharangozott regény főhősnője (spoiler: a kettő között van összefüggés). Magát a regényt egy külön, következő bejegyzésben mutatnám be részletesebben, már csak azért is, hogy viszonozzam a mű végén bevetett cliffhangerből fakadó feszültséget.

Pár sorban azért szükségesnek érzem mesélni a könyvről, mivel az eddigieket mind azért írtam le, hogy érzékeltessem, miért érdemes szerintem elolvasni az Eshtart.

Szóval, adott egy sci-fi/fantasy mű, aminek főszereplőjének neve eredetileg nem Eshtar, hanem Vittorya Astarte. Vittorya egy többé-kevésbé átlagos egyetemista lány a 2010-es évek Amerikájában. Bekerül egy programba, amellyel a NASA kolonizál egy újonnan felfedezett világot, Inisfaelt.

Nos, ebben a programban nem úgy sülnek el a dolgok, ahogy Vittoryának mondták, például saját bőrén tapasztalja meg, hogy az időutazás lehetséges.

Egy olyan világban találja magát, ahol háború dúl az emberek meg valami idegen lények között. Némi utánajárás után kiderül, hogy ezek az idegen lények igazából csak a strómanjai azoknak a dögöknek, akiknek kilétét szerintem csak a haladó sci-fi rajongók értenék meg elsőre (a regényt olvasva erősödött meg bennem az érzés, hogy a Csillagok háborúja nem sci-fi). Ezek a dögök a Férgek, akik egy kicsit ügyesebben használják a tér-idő kontinuumot, mint az emberek, és nem igazán barátságosak. A népirtásaikat nem ők szokták intézni, inkább mindenhol, ahol megjelennek, keresnek kollaboránsokat, akik elvégzik helyettük a munkát. Egy ilyen háborúba csöppen bele Vittorya is.

Lehet, hogy ha tehetné, akkor igyekezne kimaradni ebből. Viszont kiderül róla, hogy az új körülmények között képes belépni az úgynevezett Áramlásba, aminek kapcsán ő is elkezdi hatékonyabban használni a tér-időt mint egy átlag ember. Azon kívül, hogy ezzel nagyon menő harcos lesz, akad egy súlyosabb felelősség: ő pontosan átlátja, hogy a Férgek jönnek, és válogatás nélkül elpusztítanak mindenkit. Viszont a Férgek más időléptékben gondolkoznak, így a főnökük (pontosabban mindannyiuk közül a legszemetebb), aki a szerény Mindennél-Nagyobb néven szerepel a történetben, még csak évszázadok múltán kapcsolódik be a küzdelembe.

Ahhoz, hogy legyen bármi esély a Férgek ellen, valami komoly haditerv kell, olyan, ami még akkor is működni fog, amikor Vittoryának már az unokái is elporladtak. Olyan, ami a teljes emberiséget, nem csupán a 40%-át képes mozgósítani a közös ügy érdekében (önző gén elmélet bekapcs). Ezek az emberek amúgy most éppen egymást lövik, és olyan dolgokat tesznek egymással, amelyek mifelénk is jogos neheztelést hagynának maguk után.

De hogyan tudná ő ezt elérni, úgy, hogy újonc a bolygón? Nincs 15+x milliárdja kampányra, de ha lenne is, mire Mindennél-nagyobb megérkezik, addigra már a történelemkönyvben is lábjegyzet lesz a plakátolás eredménye.

Olyan dolog kell neki, ami hosszú ideig él, virulens, és nem szakad el az embertől, mert koevolúcióban van vele.

A mém. Vittoryának mémeket kell gyártania. Olyanokat, amelyek népszerűek, el tudnak majd terjedni; olyan igazságokat kell a népre hagynia, amelyek kapcsolódnak az életstílushoz, de elég "olcsóak" és egyszerűek ahhoz, hogy még a Facebookon is túléljék, a macskás videók között. Olyanokat, amelyek bejutnak a safe place-ekbe, mert elterjedtségük ellenére nem olyan erőszakosak, hogy védekezni akarnának ellenük. Olyanokat, amelyek nem a "túltenyésztés" felé haladnak. Olyanokat, amelyek nem fordulnak az emberiség ellen, mint az öngyilkos-mém, bár az egyén ellen talán igen, hogy feláldozza magát a génjei fennmaradásáért. Amelyek olyan tiszták és erősek maradnak, mint egy szabadságharc emléke: próbálják használni jók és rosszak, mert a szabadságharc jelvényei az igazság jelvényei. Mindenki ismeri majd e mémeket, meg kell határozzák a közgondolkodást, és mindenki ezekhez képest kell pozicionálja magát.

Nos, úgy, hogy épp most érkezett meg egy idegen világba, mondhatnánk, hogy innen szép győzni.

Az Eshtar egy hőstörténet, és bizony nem nélkülözi a pátoszt, amikor Vittorya menetelését írja le, legalábbis külső szemlélők szemszögéből. Amikor lehetőségünk van a hősnőt emberibb oldaláról is látni, érezhető, hogy a szerző ugyanolyan hálózatosan képzelte el a karakterek viszonyait, mint ahogy a mémek, ill. kognitív sémák is hálózatokba rendeződnek. Vittoryának vannak kétségei, de vannak segítői is, nem egy témában kompetensebbek, mint ő, és jobban ráéreznek erre a mém-megoldásra is.

Hogy ők közösen mivel próbálkoznak, hogy megmentsék a népüket, majd levezetem a következő bejegyzésben!

' Látod, én is abba tudom hagyni ott a sztorit, ahol elkezd érdekessé válni! Az állás 1:1.
És a lényeg is csak közeledik még, a következő kiadványban. Mint Mindennél-Nagyobb.

' Ezt az aposztróf-zöld szöveg megoldást a Visual Basicben láttam, a forráskódhoz fűzött megjegyzéseknél. Gondoltam, szellemes megoldás egy olyan bejegyzésben, ami az emberi gondolkodásról szól...